Az első

Az első

1. rész

Kislánykoromban volt egy vonalas füzetem, abba írogattam mindenféle történeteket. Valószínűleg nagyon féltettem, hogy senki ne találja meg, mert mindig jó alaposan eldugtam. A szekrényem aljába. Pont oda, ahová a maradék, iskolából hazahozott szendvicseimet is. Mai napig nem tudom megérteni mi szükség volt arra, hogy így dugdossam a hazahozott szendvicseket, ráadásul azok idővel töretlenül el is indultak a biológiai átalakulás törvényszerű fázisain. A szendvicsek további metamorfózisát a kedves olvasó gondolataira bízom.

Aztán befejeztem ezeket a történeteket, el is feledtem őket, s amikor – talán pár évvel később – megtaláltam, átolvasván együgyűnek és ostobának találtam azokat, valahová talán száműztem is a füzetet és ezzel fel is hagytam írói ambícióimmal. Rájöttem, hogy ez nekem mégsem megy. Megállapításom elhamarkodott lehetett, ha nem is azért, hogy talán mégis lenne mit keresni a betűk világában, hanem inkább amiatt, hogy valószínűleg túlságosan nagy volt az elvárásom magammal szemben (ez azóta nem változott), és megeshet, úgy gondoltam, hogy ha első blikkre nem sikerül Jókai Mór féle magasságokba emelkedni, nos akkor nincs értelme az egésznek.

Ezzel nagyjából, legalábbis a magam részéről letudtam ezt a történetet. (Egyszer a festéssel is próbálkoztam, beleadtam minden tudásom a képbe, mi több be is kereteztettem. A keretezőnél kicsit szégyenkeztem is, mert éreztem, hogy egy "ilyen" remekműnek, talán kicsi "sok" a keret. Az i-re végül az tette fel a pontot, amikor egy kedves ismerősöm meglátogatott minket, majd amikor meglátta a falon e fentebbi remekművem, felkiáltott – De jó fej vagy, hogy a gyerekek képét kirakod a falra! Ide talán már nem kell egyebet írnom. A képet levettem. De azóta is vidáman mesélem ezt a történetet, mert spontaneitásából fakadóan, a mai napig megmosolyogtat. És nagyon fontos, e fenti két esemény semmiféle törést, vagy szomorúságot nem okozott az életemben, inkább csak úgy voltam vele, ezt is kipróbáltuk, nem ment. Valami másban leszek jó majd akkor.

De akkor most mi változott? Hogy lám mégis papírra vetem gondolataim? Ez a változás nektek köszönhető, azoknak a kedves embereknek, akik arra buzdítottak, hogy írjak, mert lenne olvasóközönsége papírra vetett gondolataimnak. S bizony ez most könnyeket csal a szemembe, mert ezek az emberek javarészt egykori középiskolai osztálytársaim voltak, akikkel az idejét sem tudom mikor találkoztam utoljára. Lám mennyire igaz, hogy életünk korai periódusában kötött barátságaink, kapcsolataink meghatározók. Talán őszinteségük, akkori életkorunkból fakadó romlatlanságunk miatt.

Be kell valljam, amikor az utóbbi időben könyvesboltban jártam, mindig elméláztam, hogy mi lenne, ha egyszer nekem is lenne egy könyvem? Mi lenne a címe? Mi lenne az elején? És miről is szólna? Lelkesedésem hamar elillant, annyi de annyi könyv van a piacon, ki az ördögnek kellene még egy 1001. könyv? Egy dologban azonban biztos voltam a számtalan kérdés ellenére, ha egyszer lenne egy könyvem, akkor nem valamilyen magamutogató témája lenne, vagy sikerre vágyó tartalommal bírna. Inkább olyan történetek lennének benne, amellyel az olvasó azonosulni tudna, biztatásra találna azokban, megmosolyogtatná, vagy önmagára ismerne. Felismeréseim egyike, hogy sokszor érezzük azt, problémánkkal elszigetelve vagyunk, másnak talán nem lehet ilyen problémája, vagy nem így látja, nem így érzi. Ez nem így van. Legyen a bőrünk színe akármilyen, vagy a magasságunk más, vagy a kultúránk, vagy a nyelvünk, melyet beszélünk akármilyen is, ugyanazok a programok futnak bennünk! Ezen a Föld nevű bolygón, bennünk emberekben sokkal több közös van, mint azt gondolnánk. Ejjj, de fontos lenne ezt megértenünk, ezekben a években, hónapokban, napokban pedig különösen.

Első írásom címét csupán pár napja találtam ki. Tanmese. Ezt a címet választottam. Hogy te kedves olvasó most mégsem ezzel az egyetlen szóval találkozol az írás tetején? Bizony ez megeshet, mivel első választásom túlságosan szigorúnak találtam, s jobbnak gondoltam megváltoztatni azt. Első címválasztásom oka az volt, hogy egyetlen szóban jellemezze mindazt, ami a történet esszenciája lenne. A tanmese történetben nem lett volna sem róka, sem pedig varjú, sajt pedig pláne nem. S mielőtt hozzáfogtunk volna a meséhez, egy gondolat. Máig nem tudom, hogy harcos jellemem kinek köszönhetem. A mérhetetlen – és itt most keresnem kell a megfelelő szót – szóval a mérhetetlen lázadásom esetek, témák, ügyek mellett és ellen.

Ezen esetek, témák, ügyek közül az egyik legnagyobbnak a saját életünk túlélését tartom. Amikor nem élni, hanem túlélni, megúszni akarjuk az életünket. És ez az egyik legnagyobb hiba, amelyet elkövethetünk magunkkal szemben. Hogy jobban megértse a kedves olvasó, hogy mire gondolok, úgy döntöttem, hogy ha már nekifogok ennek az írás nevű dolognak, akkor ágyazzunk meg neki rendesen. Kezdem a saját történetemmel.

Ám ha már magunk között vagyunk így ketten kedves olvasó, akkor elárulom, az írással kapcsolatos kétségeim egyike az volt, hogy én, azaz a történetek írója talán túlságosan pőrére meztelenítem lelkem az olvasó előtt, hiszen ha nem is saját életem írom le, történeteim által mégis számtalan dolgot elárulok magamról.De egy kedves barátom, azzal nyugtatott meg, hogy de hiszen mindenki ezt csinálja, aki ír! Nem mondom, hogy első pillanatra, de aztán lassan mégis szép lassan feloldódott bennem ez a kétség.